2013. nov. 26.

Varga Viktor - No Woman, No Cry (tv2)


Vannak ezek a műsorok, amiket állítólag senki sem néz, de mégis úgy tűnik, mintha mindenki tudná, mi történik bennük. :) Félrealityk, tehetségkutatók és hasonlók. Az egyik ilyenben feltűnt egy Bob Marley-dal feldolgozása.

Nem láttam, utólag figyeltem fel az említésre az ismerőseim üzenőfalán. Két dolog derült ki: egyrészt nem tudják, ki ez a srác, aki előadta saját változatát a No Woman, No Cry-ból, másrészt kiakadtak a feldolgozóipari termék minőségén. Kíváncsi voltam, másnap én is visszanéztem a neten, hogy mi is történt.


A netes visszhang inkább pozitív, bár az értékelés nem részletesebb egy szimpla, bekezdésnyi PR-szöveg mélységénél, a rajongói hozzászólások pedig egyértelműen dicsérik az előadást.

Ez itt persze nem médiával kapcsolatos megmondóblog :), arra ott van a Comment.blog.hu. De talán érdemes pár szót ejteni a péntek esti dologról.

Először is: örülök, hogy az egyik nagy kereskedelmi tv főműsoridős adásában reggae szól. A színpadkép, a vizuális oldal rendben van a színek szempontjából: a piros-sárga-zöld összeállítás indokolt, jogos. A háttér a dal visszafogottságához képest mintha túl harsány lenne, de ebbe inkább ne kössünk bele külön, nem érdemes.

Mint 3 éve írtam: ikonikus előadók életművének darabjaihoz nyúlni többféle veszélyt hordozhat magában. Az egyik: az ember nem nő fel a feladat nagyságához és félvállról veszi. A másik: elvész az ikonhoz való felnövés görcsös kényszerében, vagy lebénítja a nagyrabecsülés és ez dagályosságba, unalomba kergeti az előadásmódot.

Ezt tovább bonyolítja az, hogy a mai vadliberális világban semmi sem szent és minden relativizálható. Ezért érdemes tisztelettel és érzékkel, ugyanakkor újító módon, esetleg humorral hozzányúlni az eredeti alapanyaghoz. 
Nem a mash-upok és a remixek léte jelenti a gondot (zseniális darabok vannak köztük :), tehát lehetséges vicces és intelligens módon idézőjelek közé tenni az eredetit), hanem az, ha rögvest kiütközik a dolgon a kreativitás hiánya.
.
Itt véleményem szerint nem az említettek valamelyike történt, még csak nem is az, hogy Varga Viktor ne lenne tehetséges vagy kreatív. Hozta, amit tudott, elénekelte, amit el kellett. Képes lekötni a közönségét a saját komfortzónáján belül mozogva, de ez nem jelenti automatikusan azt, hogy bármit a kezébe lehetne adni.

Ez a Bob Marley-feldolgozás nem jó vagy rossz volt, vagy “annyira rossz, hogy az már vicces”, hanem egyszerűen súlytalan. (Megméretett és könnyűnek találtatott.) De ez show, abból is a magyarországi változat, tehát nem kell mélyről felhozott tudást elvárni tőle.


Az értékelés során említett Borat bennem is felmerült, bár Sacha Baron Cohen alteregói közül nem ő, hanem Ali G volt az, aki egyedi oldalról közelített a jamaicai kultúrához (lásd: Me Julie). A dal utáni rövid magánszám Boratot annyiban idézte, hogy szerepjáték, abban a tekintetben már nem, hogy vicces is lett volna. Hagyjuk.

"Blues is easy to play, but hard to feel" - mondta Jimi Hendrix. A pénteki adás bizonyíték volt arra, amit eleve lehetett sejteni: Bob Marley, Johnny Cash, Cseh Tamás, Bob Dylan dalait nem énekelheti bárki. Illetve énekelhetné, legfeljebb nem szabad csodát várni. (Régimódi álláspont lehet, de nekem kellenek ilyen ikonok. Ha új szemszögből is nézzük egyikük vagy másikuk szerzeményeit, attól még ikonok maradnak.)

Összefoglalva: a reggae-tesóknak azt mondom, örvendezzünk annak, hogy a reggae megjelent a kertévék képernyőin, bár a formán lenne mit csiszolni. A szélesebb közönségnek felhígított változatban mehet át a reggae. Ez van.

Zárásként az ugyancsak egyszálgitáros műfajban utazó Zselenszkyt kérdezném (mint a pályafutását 2002 ősze óta figyelemmel kísérő rajongója): nem tervez-e egy Marley / Cash / CsT / Dylan alapanyagú estet? Ha igen: ott leszek. Úgyis rég láttuk egymást.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...